Csoóri Sándor
(...)De a szemek! Szinte mindegyik női alaknak súlyos árnyékok mögött van a szemürege. Más szóval egyikük se lát kifelé, maga elé. Mintha mindegyik csak befelé látna. Igen, mintha csak a lélekben volna látnivaló és elintéznivaló. (...)
Csoóri Sándor
 
Jakab Katalin Édua
(...) Finom, érzékeny, titokzatos asszony – ez volt az első gondolatom, amikor 18 évvel ezelőtt megismertem. A teraszon állt, vékony alakját, szép szőke haját beragyogta a délutáni napfény. Különös, erős kisugárzása volt. Karjában tartotta Kitosát, a Moszkvából hozott háromszínű macskakölyköt, mellette fiatal bernáthegyi hasalt. (...)
Jakab Katalin Édua
 
Sós Mária
(...) Anikónak kristálytiszta, megrendíthetetlen tartása volt, morálisan a legigazabb emberek egyikét ismertem meg benne, aki rajongásig szerette, tisztelte édesanyját és kivételes tehetségű színművész testvérét. (...) Az az erő, ami Anikó emberségét adta, egy kicsike, vékony testben lakozott. Gyönyörű szeme, mély, valós tekintete volt, ha rágondolok, azt látom, ahogy kicsit ferdén tartott fejjel alulról felfelé rám néz... – és lebeg. Igen, lebeg, mint egy pillangó... (...)
Sós Mária
 
Vitray Tamás
(...) Néztem a bájos lányarcokat, tányéron, fali díszen, festményen és egyszeriben rádöbbentem: csaknem valamennyi lánynak eltakarta a szemét! Amelyikét nem, azt lehunyt szemmel ábrázolta! Nyitott szemmel csak egy misztikus, szőke hajú lófej nézett rám. Érdeklődő, fátyolos, befelé tekintő – értő, szomorú szemmel. Anikó szemével...
Vitray Tamás
 
Fazekas Lajos
Vannak lángoló emberek: lobognak, lelkendeznek, fénylenek... aztán vannak füstölgők: homályosak, borongók, fájdalomteliek... és vannak – ők a legritkábbak – a parázsló lelkűek. Anikó ilyen volt: titokzatos tüzek fűtötték, a zárkózottsága mögül ki-kivillant az izzás, valami fontosnak, talán megfogalmazhatatlannak, valami általa már megfejtett, de nyilvánosságra még nem hozott titoknak a sejtelme. (...)
Fazekas Lajos
 
Mérei Anna
Amikor visszagondolok rád, legelőször a nyugalom árad szét bennem. Ebben a különös atmoszférájú vágószobai légkörben belőled a nyugalom áradt, és ez engem is mindig megnyugtatott. Igen, a nyugalom és harmónia nagy ajándék abban a hektikus világban, ami a mi munkánkat körülvette. (…)
Mérei Anna
 
Horváth Ádám
(..) Nagyon jó volt Anikóval dolgozni. Nemcsak azért, mert első osztályú szakember volt, hanem mert – és most jön egy paradox állítás – mert nem volt igazi tévés. A folytonosan csivitelő, pletykálkodó, fontoskodó, nyüzsgő emberek között egyedi jelenség volt, aki kívül tudott maradni a kisszerű villongásokból. Egy látszólag hallgatag, szelíd, szép és okos nő élt köztünk, aki csak akkor szólalt meg, ha fontos mondandója volt. (...) Anikó igazi alkotótárs volt, akinek kéznyomát, reméljük, az idők végezetéig őrzik a műsorok. (...)
Horváth Ádám
 
Cselényi László
(...) Anikó volt az, akinek a lelkéről még életében az volt az érzésem, hogy el-elszabadul, béklyók nélkül lebeg, olykor ijedten csapdos, máskor boldogan és önfeledten repdes, tovalibben, fantázia-pillangóként száll lélektől lélekig,... (...) Vannak feltűnő, sőt hivalkodó pillangók. Hiszen a pillangónak a lényege a pillangóság. Hogy lássák, minél jobban lássák. Anikó inkább a láthatatlan pillangók közé tartozott. Szívesen bújt el, de sohasem a földön, hanem az éterben. Áttetsző pillangó, hártyavékony kristályüvegből. Ha a kék égen szállt, azúrkék volt ő is. De ha úgy esett rá a fény, sziporkázott, valósággal elvakított, a prizma szivárványjátékával. (...)
Cselényi László
 
Almási Éva
Karácsony
Emlékszem a kalács illatára, a furcsa fényekre, árnyakra a szoba üvegablakán, ahova nem lehetett benyitni, a suttogó beszédre, nehogy az angyal elrepüljön... Aztán megszólalt a csengő, kinyílt az ajtó, és ott állt a plafonig érő karácsonyfa ezüst díszekkel, hófehér angyalhajba öltöztetve. Csodálkozva néztük. Fogtuk egymás kezét, és énekeltünk: „Csendes éj, szentséges éj, mindenek nyugta mély...” Az utolsó pillanatokban ugyanígy fogtuk egymás kezét és énekeltem: „Csendes éj, szentséges éj...” De az angyal elröpült... (...)
Almási Éva
 
Szegvári Katalin
(...) Anikó, én sem a temetőben, sem ebben a könyvben nem búcsúzom tőled. Ha fizikai valódban nem is vagy köztünk, mégis itt vagy, és az emlékkönyv újabb kapocs azok között, akik abban a kivételes szerencsében részesültek, hogy közük lehetett hozzád. Köszönöm a sorsnak, hogy a barátod lehetek.
Szegvári Katalin
 
Nagy Gergely
(...) Azon kevés és ritka emberek közé tartozott, aki nemcsak, hogy igyekezett előítéletek nélkül, emocionálisan a dolgok mélyére nézni, látni is képes volt.(...) Ő volt az, aki összetartotta a dolgokat. Aki értékelt minden apró gesztust, minden apró szépséget. Aki őszintén tudott örülni és bánkódni is. Ő volt az, akitől mindenki tudott volna tanulni. (...)
Nagy Gergely
 
Balázsovits Edit
(...) Az én nagynéném csodálatos ember volt, akivel mindig röpülhettem a képzelet szárnyain. Idegen bolygókon jártunk, különös lényeket láttunk az utcai lámpa fényében, beszélgettünk az állatokkal. Amikor vele voltam, úgy éreztem, értem a szél hangját, a virágét, még a pici hangyáét is. Anikó! Tudom, nem csíp, és nem tizenpipi! De pedig rettenetesen csíp és fáj, és már tizenpipi sincs nélküled! Nagyon-nagyon, rettenetesen hiányzol!
Balázsovits Edit
 
St. Martin
(...) Pipaparipa az égen vált ketté,
Tovább már nem fogom szárnyad,
Nem dúlva fúj örökkön, s lettél...
Fejünk most lehajtott árnyad.
Részlet St. Martin Elmék c. verséből
 
Németh Edit
(...) A szépség, amely csak keveseknek adatik meg, és amelyről Szent Ágoston középkori bölcselő így vallott: „és minden szépség, amely átmegy a művész keze alkotásába, a minden lelkek fölött ragyogó Szépségből ered”. Az ő kivételes tehetsége ilyen.
Németh Edit
 
Almási Anikó portré, Rományi Nóra
Ezzel a portréval szeretnék emlékezni Anikóra és csodálatosan érzékeny alkotásaira, amelyek légiesen finomak, törékenyek, nőiesek, mint amilyen ő maga is volt.
Rományi Nóra